Az utóbbi hónapkban sok nehézséggel küzdöttem, ahogy eddig is.
De ezekből mindig sokat tanultam. Viszont mindig megvisel az, amikor valakiben csalódok.
Egymás után több emberben is, és én úgy érzem, hogy nem azért, mert olyan nagy elvárásaim lennének, hanem mert máshogy gondolkozom...
Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy szociálisan nagyon érzékeny vagyok, s ez jó, mert oda tudok figyelni másokra, ami tényleg igaz.
Valahányszor adódik egy helyzet, amiben döntenem kell, mindig végigfut az agyamon, hogy a másikat ezzel milyen helyzetbe hozom, és odafigyelek arra, hogy amit magamnak nem kívánok, azt mással se tegyem. Együttérző vagyok, segítek, ha a másik bajban van... azonnal, és nem azt figyelem először, hogy nekem hogy a legjobb.
Persze van bennem is egyfajta önzőség sokszor, de azért igyekszem, hogy ez ne a másik kárára menjen.
Egyszerű dolgok... átadom a helyem az idősebb néninek, ha mellettem áll, mert tudom, hogy biztos fáj valamije, és jól esne neki leülni. Előre engedem felszállni a buszra a babakocsis hölgyet, sőt, segítek is neki, ha kell, mert biztos nehéz lehet felszállni egy régi IKARUS buszra, ami nem alacsonypadlós... Nem vagyok bunkó a pénztárossal, mindig köszönök neki, és mondok valami kedveset vagy vicceset... nem is hinnétek, hogy mennyire jól esik nekik, ha valaki kedves tud lenni velük.
Ha bárhol találkozok egy takarítóval, valahogy kicsit megpróbálom segíteni a munkáját, ha tehetem, akár csak azzal, hogy felállok a helyemről, és hagyom, hogy kisöpörjön ott, vagy kifizetem az 50-100 Ft-ot, amennyibe a wc kerül, és megköszönöm, vagy megdicsérem a munkájukat. Ezek olyan kis apróságok, de valahogy automatikusak, mert odafigyelek a másikra... és ha valami kellemetlen neki, akkor nem erőltetem a magam dolgát, hanem segítek neki, hogy jobban érezze magát, és könnyebb legyen neki, akár azzal is, ha nekem esetleg egy kicsit kényelmetlenebb lesz.
Nem mindenki ilyen. Sokan azt nézik, hogy nekik mi a jó, és leszarják a másikat.
Annyira rosszul esett, amikor észrevettem ezt...
Mert előfordult, hogy ha baj volt, akkor én azonnal ugrottam, és megtettem, amit tudtam, de ha én voltam bajban, akkor a másiknak nem volt olyan fontos, hogy segítsen nekem...
Rosszul esett a hazugság, amit a pofámba kaptam. Rosszul esett, hogy loptak tőlem. Rosszul esett, hogy lenéztek... Rosszul esett az önzés, amivel találkoztam. Vagy a bunkóság...
Ha bemegyek egy helyre új emberként dolgozni, köszönök illedelmesen, akkor úgy utálom, amikor nem köszönnek vissza. Nem vagyok hercegnő, meg ilyenek, nem kell előttem térdre borulni... nem kell velem beszélgetni, de egy "szia, jó reggelt, heló"-ba szerintem nem hal bele az illető. Más miért tud visszaköszönni?
Jó, mondjuk ez apróság... de maga a hozzáállás...
Nehéz néha elviselni az embereket. Igaza volt bátyámnak, amikor ezt mondta.
Randiztam egy sráccal, aki váltig állította, hogy ő magyar szakon végzett, meg kommunikáció szakon, meg újságíró is volt egy ideig... de azért sűrűn elhangzott a "-nák". Tudnák, mondanák, írhatnák... Jajj, Istenem... Magyar szakos mi??? Mégis kit néz ez hülyének?
Vagy például beteg voltam, és hiába kértük az ismerősünket szépen, hogy vigyen el az orvoshoz kocsival, nem tette, mert hogy ő nem fog "rodeózni" a faluban... Sajnálta a benzint. De az természetes volt, hogy anyu fizette neki a kocsijavítást, meg a tankolást... hát persze.
Egy "kedves" hölgy kilopott a bátyám táskájából 36 000 Ft-ot, meg a 30 000 Ft értékű jegytömböt, hogy kirúgassa a tesómat a munkahelyéről, majd sunnyogva, gőgősen, gúnyosan távozott és meg volt elégedve magával, hogy ő milyen okos... hogy mennyire túljárt az eszemen, miközben én meg kint mosogattam a konyhában. S aztán persze mindent letagadott, s még neki állt feljebb, hogy ő nem csinált semmit, biztos én voltam az, aki lopott. Aranyos, ugye? De ő aztán nagyon okos volt. Gratulálok. Szánalmas. Én az aljasságot nem tartom okosságnak, de mindegy.
Utálom azt, hogy egy "kirakatvilágban" élünk, és hogy ezt a kirakatot mennyire segíti a facebook. Mert mindenki kirakja, ami a büszkesége... amit a társadalom elismer. Azt le van szarva, hogy milyen ember vagy, az senkit sem érdekel, itt az a valaki, akinek menő állása van, akinek sok pénze van, akinek saját háza van, akinek férje, gyereke, diplomája van... vagy éppen külföldön jár, beutazza a világot, vagy az a jó csaj, akinek jó pasija van, és aki jól néz ki... de hogy közben meg egy szemétláda a nő, az kit érdekel...
Rosszul esik, amikor egy családtagom lenéz engem... persze nem mondja ki nyíltan, de érzem, hogy mennyire meg van elégedve magával, s közben meg nem veszi észre, hogy mennyire érzéketlen és igazságtalan tud lenni néha másokkal, vagy hogy mennyire pénzközpontú, miközben mindig letol engem, hogy miért nem figyelek oda másokra jobban, meg hogy önző vagyok ebben-abban. Pont abba a hibába esik bele, amiért szemrehányást tesz nekem, egy kicsit lenéz engem és magát meg többre tartja. Olyan rossz, mert annyira tud fájni, ha csalódik bennem valaki, de az is rossz, hogy hiába modom a véleményemet, mintha a falhoz beszélnék... Közben meg jót akar nekem, ő az egyik olyan ember, aki akkor is ott volt mellettem, amikor senki sem értett meg, de egyszerűen hiába mondja el neki az ember az igazat, nem érti meg, mert nem érzi a lényeget. Csak azt látja, amit ő látni akar... ami neki kényelmes. És kész. Ő tudja jobban, mert ő a tapasztaltabb, te meg maradj csöndben, mert úgyis neki van igaza.
Kölcsönadsz valakinek, de nem tudja visszaadni arra az időre, amikorra megígérte. S persze legyél megértő, meg türelmes, részletben is jó, később is jó... de közben meg neked is nehéz... mert egy filléred sincs, vagy alig van... Gondok vannak, most nem tud fizetni, majd a következő hónapban, amit megint megértesz... de rosszul esik, mert valahogy nem olyan fontos neki, mint amennyire neked az lenne, ha fordított helyzetben lennétek... Ez van. Aztán persze megadja részletekben, ahogy tudja...
Van egy esküvő, és azok, akiket a barátnőidnek tartasz nem gondolnak arra, hogy te is rajta legyél a közös fotón, amin 5-en összeállnak. Csak a nagy közös fotón, amin már majdnem mindenki rajta van. Persze ők 5-en jóval többet voltak együtt, és érthető, meg nem mindegyiknek vagyok annyira közeli barátnője, de azért jól esett volna, ha legalább az egyik megkérdezi, hogy "hé, figyi... csináljunk már egy 6-os fényképet is", mert végülis az 5-ből 3-nak az életében azért jelen vagyok, ha nem is minden hónapban, de azért a fontosabb eseményeknél igen. Egy kicsit rosszul esett. :(
De talán kellet ez a pofon is, hogy észrevegyem, hogy nem vagyok én sem igazán a legjobb barátnő. Talán nekem is jobban oda kellene figyelnem másokra, nemcsak a saját nyavajáimra.
Az embernek mindig fáj a csalódás. De van, amikor kellenek ezek a csalódások, mert akkor önvizsgálatot lehet tartani, hogy mit nem csináltunk jól... hogy van-e valami, amin változtatni kellene. Én legalábbis így csinálom... ezerszer végigggondolom, hogy mit és hol rontottam el... sőt, már túlzásba is viszem.
Van, aki begubózik, és egy burokban éli le az életét, csak hogy ne érintkezzen emberekkel... hogy ne csalódjon többet. Így is lehet élni, hogy elvonulok a világtól, hogy mindenki békén hagyjon, és ne kelljen találkoznom emberekkel.
De ez sem megoldás... az ember nem tudja elkerülni a többi embert egész életében... sajnos szembe kell nézni mások rosszindulatával, önzőségével, aljasságával vagy érzéketlenségével... amivel fájdalmat okozhat nekünk.
Akárki akármit mond, ez nem mindig könnyű... sőt, néha nagyon nehéz.
szombat, július 1, 2017 
